A színpadi látvány tudatos művészi megtervezése viszonylag későn, nagyjából az Operaház megnyitásának idején válik igénnyé Magyarországon.

Ekkor kezdik felváltani a korábbi típusdíszleteket előbb a történeti hitelességre törekvő, majd a századfordulótól kezdve egyre inkább a kísérletező, a mindenkori divatos stílusirányzatokra reagáló színpadképek.

A magyar operaházi látványtervezés 135 évének története

Az első operaházi – és egyben az első magyar professzionális– díszlettervező, Spannraft Ágoston festői, a historizmus szellemében fogant munkáitól Kéméndy Jenő színpadtechnikai újításain, gróf Bánffy Miklós szecessziós ihletésű rajzain keresztül vezetett az út Márkus László térszimbolikájáig, melyet korának legmodernebb irányzata, Appia és Craig munkássága ihletett. Később Oláh Gusztáv, a díszlettervezés mindmáig utolérhetetlen mestere formálta évtizedeken át az operalátogatók generációinak ízlését. Oláh igényességben, invencióban, művészi kidolgozottságban egyaránt megragadó, hatalmas tervezői életműve operajátszásunk becses hagyománya, s hogy öröksége ma is élő, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két díszlete, a Bohémélet és a Diótörő jelenleg is változatlan formában látható az Operaházban.

Hasonló szellemben dolgozó munkatársai, az eredeti humorú, kísérletező kedvű Fülöp Zoltán és a jelmeztervezés legendás mestere, a páratlan stílusérzékű Márk Tivadar kiemelkedően magas színvonalú látványt teremtettek az Operaház színpadán. Munkásságuk folytatói, az Oláh-tanítvány, festőművészként is neves Forray Gábor, a rendezőként is sikeresen működő Makai Péter, a balett és Wagner világában egyaránt otthonos építész-díszlettervező Csikós Attila is gyakran egy kézben tartották a színpadi látványt, a díszletek mellett valamennyien terveztek jelmezeket is.

Az operai kosztümtervezést mellettük a magyar jelmeztervező iskola meghatározó képviselői, Schäffer Judit és Vágó Nelly karakteres, festői megfogalmazású, életteli figurái képviselik.